Jeles napra emlékezünk január 22-én, különösen kiemelkedővé teszi e napot, hogy ez a nap egy nagy vers születése, amely nemzeti költészetünk egyik gyöngyszeme, alapdarabja lett. Ha ezt a szót halljuk: Himnusz, nincsen olyan ember, aki egy sort, egy dallamot, egy megható pillanatot ne társítana ehhez a költeményhez. Bár számtalanszor hallottuk már, mégis minden alkalommal valami kellemes, bizsergető érzés költözik szívünkbe a sorokon keresztül. A Himnusz költője nem is remélhette, hogy ilyen nagy hatású művet írt, Kölcsey Ferenc úgy halt meg, hogy soha nem gondolt rá: műve egyszer mindenki által ismert nemzeti himnusszá válik.
A vers keletkezésének idején Kölcsey évek óta Szatmárcsekén élt, nem mozdult ki onnan. Nem is nagyon mehetett el, hiszen télvíz idején Cseke a világtól elzárt településsé változott. Legfeljebb csónakkal lehetett közlekedni, posta ritkán érkezett, Kölcsey ebben a magányban az olvasásba menekült, verset nemigen írt ekkor. Eljutott hozzá az Ajándék című folyóirat, amely 4 verset közölt, köztük az „Oh szegény megromlott s elfogyott magyar nép…” kezdetűt. Ez a költemény megragadta képzeletét, verset kezdett írni a magyarságról 1822 végén. Komor hangulatában egyéni sorsa mellett leginkább a nemzet sorsán gondolkodott, végigtekintett a magyar történelmen, s az égig kiáltott fel: „Isten, áldd meg a magyart!”
Szükség volt erre, mert a nemzethalál réme és a nemzeti megmaradás kérdése nemcsak a költőt foglalkoztatta, hanem a korszak neves művészeit, politikusait is. Ugyanis Herder, német filozófus 1791-es művében a magyarságra nézve megdöbbentő „statisztikai következtetésre” jutott: „A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.”
Ez a jövendölés akkor és azóta is foglalkoztatja a magyar szellemi élet kiválóságait. Ez a nemzethalál – vízió késztette arra a reformkor nagy egyéniségeit, köztük Kölcseyt, hogy a magyar nyelvre úgy tekintsenek, mint a magyarságtudat erősítésének eszközére. A felismerés már korábban megtörtént. Péczeli József komáromi református lelkész Mindenes Gyűjteménye oldalain így reagált a németesítő nyelvtörvényre: „Nosza azért nemes Hazafijak! valakinek ereikben … magyar vér tsergedez, ne engedjük, hogy mi restségünk, s hidegségünk miatt a mi szép nyelvünk s azzal együtt híres Nemzetünk emlékezete eltöröltessék!”
A reformkor nagyjai megértették, hogy a magyar kultúra, a nemzet nem létezhet a magyar nyelv nélkül. A nyelvünk a legnagyobb nemzeti értékünk. A reformkor vitái között az egyik legnagyobb nyereség az a törvény, amely a magyar nyelvet méltó helyére emelte.
Magyarországon Kölcsey Himnusza előtt, a 18. században két néphimnuszt is énekeltek, s mellette nagy tisztelettel tekintettek Rákóczira, az ő nótája volt afféle nem hivatalos himnusz. Egy feljegyzésben az idős Erkel visszaemlékezett nemzeti imádságunk megzenésítésének pillanataira: „Csend van. Ülök és gondolkodok. Hát hogy is kellene ezt a Himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget, olvasom. Megint gondolkodom. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított, azt mondta: fiam, amikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendültek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat szállt meg. A kezem a zongorára teszem, és hang hang után olvad, egy óra sem telik belé, és megvan a Himnuszunk.” A kultúra részeként az ember folyton alkot, az ihletőforrás sokszor a legegyszerűbb dolgokban kereshető: így születhetett meg Kölcsey költeménye, így komponálhatta az ismerős dallamokat Erkel. Két géniusz képe áll előttünk irányt mutatva. A kultúra folyamatos megújulásához az ilyen tehetségekre van szükség. Büszkén mondhatjuk, a felsorolás folyamatos napjainkig, mert a magyarság nincs tehetségek híján. „Ha jó a fundamentum, akkor, ha összedűl is a fal, kicsi dolog felépíteni. Ha kivágod a fát, de ép a gyökere, kinő a fa megint, mert a gyökér a fa, s nem a korona.” Kós Károly Az országépítő regényének példázata jól érzékelteti egységünk és megmaradásunk okát. A szilárd alapokon álló magyarság mindig képes volt a megújulásra, az alkalmazkodásra, újrahajtott a nemzet fájának koronája. Talán ezért nem tűntünk el a „fajok cirkuszában”.
Mitől lesz egy nép nemzet? Nem az országhatártól, amely csak területet jelöl. A nemzet alapja az összetartozás. Teleki Pál szerint „Minket nem szavak, nem jelszavak, nem jelvények […] üres definíciói kapcsolnak össze, hanem nemzedékek öntudata, akarata és hagyományai.” Összetartozunk nyelvünkben, történelmünkben és kultúránkban. Talán soha nem volt ilyen fontos, hogy ragaszkodjunk gyökereinkhez, hiszen a mindennapokban az idegen nyelvek előre- törését látjuk, sajnos egyre jobban igaz lesz, hogy „A gyereknek T o l d i – t olvasod és azt feleli, o k é”. A mai világunkban divat, hogy a közvetlen beszélgetések helyett jelekkel tűzdelt üzenetekben kommunikálunk, sajátos nyelvi világban élünk. Éppen ezért kifejezetten fontos, hogy őrizzük nyelvünk, kultúránk. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.”- szögezte le Kosztolányi, s nekünk is eszerint kell cselekednünk.
A feladatunk nagy tehát: a szülőknek, a pedagógusoknak, mert kultúránk, nyelvünk örökség, amit a múltból kaptunk, de a jövőnek tartozunk vele. Rajtunk múlik, hogy képesek leszünk-e egymást nemzedékről nemzedékre tanítani, megőrizni ezt a kincset. A kultúrát is tanulni kell. Nem mindegy tehát milyen hatások érik a jövendő korok embereit, hogyan sajátítják el ezt az ismeretet. Platón is erre figyelmeztet: „Az a kérdés, milyen művészet légkörében nőtt fel az ember gyermekségétől kezdve addig az életkorig, amikor már kialakult és nem változik tovább a gondolkodása: ha a mérték és rend múzsájának körében, akkor ennek ellentétét még hallani se szereti, és alantasnak tartja; ha ellenben a népszerű, fülbemászó dallamok légkörében, akkor hidegen hagyja őt az ellenkező jellegű muzsika, és unalmasnak fogja azt találni”.
Napjaink tömegkultúrája fokozatosan szorítja ki a minőséget, de nekünk ragaszkodnunk kell az igényes kultúrához bármilyen nehéz is. Ettől leszünk egységesek, erősek. Ez ad tartást a magyarnak.
A kultúránk bennünk él: minden szavunk, minden cselekedetünk ebből táplálkozik, ebből vagyunk. Olyan örökség ez, melynek megőrzése, ápolása, továbbadása mindannyiunk kötelessége. Ahhoz, hogy más népek művészetét értékeljük, először a saját kultúránkat kell megbecsülnünk, mert „Egy nemzet akkor hal meg igazán, ha elfelejti múltját, ha két kézzel tépi ki önnön gyökereit!”
Kölcsey január 22-ét jelölte meg a Himnusz befejezésének dátumaként, ez a nap lett a magyar kultúra napja azért, hogy figyelmeztessen bennünket őseink tiszteletére, tárgyi, szellemi értékeinkre. Németh László gondolataival arra, hogy „A kultúra nem ismerethalmaz, amelyet zsákolnak, tengelyen vagy hajón átszállítanak a szomszéd országba. A kultúra egy nagy néptest életében kialakult szellemi és erkölcsi szokásjog: ízlés, etikett, gondolkozásmód, amelyben éppolyan otthonosan kell éreznünk magunkat, mint a bőrünkben. A műveltség nem ünneplő ruha, melyet hordani kell. A műveltség a helytállás eszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete.”