Ifjú költők a Batsányiban
A Csongrádi Batsányi János Gimnázium Humán Munkaközössége a költészet napja alkalmából 2025-ben második alkalommal hirdetett versíró pályázatot batsányis diákok részére. A kihívásra 13 ifjú költő 26 verssel pályázott: Mráz Georgina, Bodor Nóra, Kása Lili, Gyapjas Lizett, Sarusi Tihamér, Ornyik Martin és Földi Mónika szép költeményt küldött, az általános iskolai korosztályban György Kincső, Vajda Laura és Hajdú Gergő, a középiskolai kategóriában Bakai Sára, Urbaniczki Hanna és Bori Zsófia versét a Batsányi János Alapítvány jóvoltából pénzjutalommal is díjaztuk. A legjobb alkotásokat az alábbiakban közöljük.
György Kincső: Csendes karcolások
Szívemben gyökerezett egy fiatal rózsa,
Elhatároztam, hogy gondoskodok róla.
A reményt csak úgy ontotta illata,
S álmodoztam, milyen lesz, ha egyszer kinyílna.
Nem kellett sokat várni, és kinyílt a rózsa,
Szirmainak tüze akkor még elnyomta
A fájdalmat, mi szúrta a kezemet,
Hiszen a rózsa idővel tövist növesztett.
A fájdalom édes volt, karcolhatta kezem,
Óvtam én a rózsát, s közben reménykedtem,
Hogy majd letisztul, és majd csodálhatom
A mély színét, anélkül, hogy érne fájdalom.
Óh, de nem így lett: a rózsa fakulni kezdett.
S bennem hirtelen nagy harag keletkezett.
Mégis mért szenvedtem? Mégis miért fájt,
Ha végül elveszítem a küzdelmem célját?
Remegve bámultam, álltam megsemmisítve,
S néztem, a szirmok hogy hullanak a földre.
Összezavarodtam, nem tűnődtem hát:
Ingerülten letéptem a hervadó rózsát.
És akkor csend: úgy éreztem, minden elveszett.
A rózsa hűlt helye gyászban üresedett.
Régi vörös színe már csak egy emlék,
Mi szívemet, mint a papírt, hasította szét.
Ültem reménytelenül, de akkor hirtelen
Egy ismerős hang szólított a nevemen.
Egy hang, amit tudom, hogy már hallottam,
Mégsem tudtam megmondani pontosan honnan.
És így szólt hozzám: „Kelj fel, és óvd azt a rózsát
Amit Én adok neked, ne azt, amit más.
Vannak tüskéi, ez sem tökéletes,
De majd letisztul, s a tövisektől védelek.”
A hang elhallgatott, de rájöttem, ki volt Ő,
S ekkor a földből mennyei fény tört elő.
Megpillantottam egy új, fehér rózsát,
Dús illata súgta a jövő boldogságát.
Ez szebb volt a másiknál, szebb volt százezerszer,
Szirmainak fénye megnyugvással tölt el.
Hit, remény, szeretet – nem kell semmi más,
És maradt a kezemen pár halvány karcolás.
Vajda Laura: Egy vers a tavaszról
A tavasz érkezik, s a nap fényesen ragyog,
Szépek ilyenkor ezek a hónapok,
Nyílnak a virágok,
Rügyeznek a fák,
S minden szív új álmokra vár.
Feléled a természet,
Előbújnak az erdő lakói,
S mint a tábortűz lángra várva,
Fellobban a tavasz lángja.
Új ruhát ölt a természet,
Színesebb mint valaha,
Lágy szellő fuvalma hozza a tavasz üzenetét,
Virágok nyílnak, s illatuk még a szívekhez is elér,
Egyszeriben csak a világ újra életre kél.
Az élet szépsége, mit az álmok szőnek éjjel,
Számtalan csillag őrzi ezeket fényével.
A fák között táncol a hajnal fénye,
Szívünkben éled a tavasz zenéje,
A világ felébred, s vele együtt a remény.
A patak halkan csobog, mint titkos ének,
Virágok illata lepi be a rétet.
Napfény táncol a fák ágán,
Szellő járja vígan táncát,
S ilyenkor érezni igazán a tavasz báját.
A tavasznak soha nincs hibája,
Szívünkbe látogat a remény szikrája,
A gyerekekkel futunk, szabadon, vidáman,
Kéz a kézben együtt nevetünk,
S a tavasz hangjára örvendünk.
Hajdú Gergő: A Holt-Tisza partján
A Holt-Tisza csendje hív,
Nyugodt vizek partján sétál,
Szél a nádban suttog, sír,
Múltak, jelenek összeolvadnak már.
Tükörként ragyog a víz,
Fák közt elbújik a nap,
Szeged is csak messze tűnik,
Míg az éj szellője elhalad.
A víz fölött felhők kúsznak,
Halkan suhannak, mint az árnyék,
Bárhol jársz, nyugalmad űzik,
A régi emlékek élnek itt még.
A nád között elbújik a vad,
Rágcsálók, apró élőlények,
Sok titok rejtőzik a határban,
Hol a víz selymes és titkos csend.
A régi malom kerekét,
Elvitte már az idő, szél,
De a Tisza folyton forog,
Örök és csendes, örök kék.
A fák közt kémkedik a szél,
Lágyan simítja a tükröt,
S szép emlékek hullnak elénk,
Mint egy csillag, mi már rég nem pörög.
A reggeli köd leereszkedik,
A part mentén árnyékok kúsznak,
A vizek sírnak halk titkokat,
A Hold fenn, csendes szívvel hallgat.
Reggel felé a hajó zúg,
Vízen halad egy régi bárka,
Még a csónakban is ott a múlt,
Visszhangzik minden, mi itt rég nem járja.
A csöndben egy-egy sirály siklik,
A víz felett köröz, majd elér,
És nézd, hogy egy-egy hal felbukkan,
Tükröt alkotnak, ahogy a napfény.
A part mentén gyöngyvirág nő,
Tündöklik fehéren a zöldben,
Halkan ring, mint a víz jövője,
Bárhol érkezel, ott van belül.
A régi tölgyek elmesélik,
Hogyan nőtt a víz partja,
Hogyan hömpölygött évezredeken,
És milyen volt a Tisza tavasza.
A nap alámerül a vízben,
Tükröződnek lassan a fák,
A csillagok fénylenek már,
S a hold is belepillant, lehet itt a nyár.
Csendes az éj, nyugodt a táj,
A Holt-Tisza édes álma,
S a víz, mi sosem pihen,
Örökké folyik, akár a nyár.
S a parton tűnik fel a fény,
A csónakok elindulnak,
A horgászoknak egy-egy nagy hal,
Elmondja mind, hogy mi várható ma.
A kanyarok mentén lassan megy,
A víz egyre több titkot hoz,
A tájban, hol a fák susognak,
Lassan kialszik minden szó.
A Holt-Tisza mindig ott marad,
Bármi is történik, bármilyen változás,
Ő megőrzi a régi titkokat,
Az emlékeket, a vizek nyomait.
A víz tükrében táncolnak a fények,
A táj mintha örökké élne,
És mi, akik itt élünk,
Mindannyian egyek vagyunk véle.
Az éj sötétje lepi el,
A Tisza halkan morog tovább,
Még az utolsó csónak is eltűnik,
De a víz megőrzi a fájdalmat és a nyugalmat már.
Holt-Tisza, te örök titok,
Te vagy a csend, mi elrejt,
A múltak éje, a szelíd nap,
S míg a víz fut, mi is élünk benned.
Bakai Sára: Szabadság
Mit is jelent szabadnak lenni?
Mint a madár az égen szállni?
Gondok nélkül felhők hátán,
Bár csak így lenne ez tán.
Itt van eme szóval mondott élet,
Mi mindig fordul, csavarja szálát,
Ezzel az ember szárnyát vágván,
Egész éltedre ketrecbe zár.
Ó, hogy miért is születtünk meg?
Miért sújtottak minket így le?
Itt maradtunk, szárnyunktól megfosztván,
Tán csak a hit tart itt már.
Kóborolunk, a fény felé nyúlunk,
Tudván, hogy Isten egyszer lenéz ránk.
S végül szárnyunk visszakapván,
Újra gondtalanul repülhetünk tovább.
Urbaniczki Hanna: Csak érted élek
Sorstalan az út, amit járok
S hangtalan a zaj, mit úgy várok,
Hogy betakarjon újra két kezed,
S ha olykor mégis vétkezem,
Csak érted élek én.
S látod, ahogy csendben felnövök,
Hogy van, hogy a mélyben eltűnök,
De látsz szárnyalni, mint szabad madár,
S ha tekintetem olykor szavadba vág,
Csak érted élek én.
Mert tudom, hogy egykor szerettél,
S hogy most is szeretsz, s hogy ily hamar elmentél, arról te nem tehetsz,
Csak arra kérlek én, hogy csendben vezess,
s ha néha elvesznék te megkeress, mert ezen a féltekén,
Csak érted élek én.
Bori Zsófia: Hit?
Én nem tudom mi ez, de szar nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint a köd sűrűjében a botor
Csavargó, elveszek lépten-nyomon.
Én nem tudom, mi ez, de kétes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
A bizonyosság öröme elönt,
De aztán a kétely újra ledönt.
Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy felfordul tőle az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Néha meg azt sem értem, mit mondasz.
Én nem tudom, mi ez, de akarom,
Rejtelme édes; hadd fájjon, hagyom.
Ha képzelgés, ha látomás, legyen,
Ha igaz hit, bocsásd ezt meg, Istenem!
Mráz Georgina: Csoki kutya emlékére
Fekete bundád puha fény,
suhanó árnyék, hű remény.
Szemedben csillagfény ragyogott,
szívedben örök szeretet dobogott.
Futottál boldogan, szabadon,
széllel játszva az avaron.
Megértettél szavak nélkül,
hű társ voltál mindig végül.
Séta és játék volt az élet,
vidáman vártad minden léptet.
A fűben hemperegtél, szaladtál,
boldog voltál, ha velem maradtál.
De jött a nap, mikor elfáradtál,
szemedben csend lett, nem ragyogtál.
Nagyon fájt, hogy el kellett menned,
de örökké őrzöm a szívemben lelked.
Emlékszem mikor sajgó lábad,
nem volt olyan jó formában.
Hisz nem is álltál nagyon lábra,
ilyen rossznak nem volt párja.
Mindig érezlek belül szívemben,
mert eszembe jut barna szemed.
Mikor csak feküdtél,
és szép kis nyelved lógott szerteszét.
Gyönyörű szép kutya voltál,
fekete bézs színű bundád.
Aranyos kis mackó fejed,
mely sokszor megnevettetett.
Voltak szép emlékek együtt,
nem felejtek el belőlük.
Farkad sokszor csóválgattad,
kék labdádat harapdáltad.
Gondolok még arra a napra,
mikor ígéretet tettem arra,
hogy örökre szeretni foglak,
hiszen te is azt mutattad.
Ha pórázt láttál, megőrültél,
a nagy kapuhoz szinte repültél.
Mert tudtad, hogy séta lesz,
lelked szabadon repkedett.
Gyerekbarát személyiséged,
nagyon sokat jelentett.
Hisz emiatt téged nagyon sokan
Szerettek!
Udvarunk közepén
van egy kis dombocska.
Sírodat jelzi rajta egy szép
olajfa.
És remélem, hogy elhiszed,
sokkal jobb a mennyben neked!
Bodor Nóra: A szeretet
Hogy mi a szeretet, azt leírni nem tudod,
de a szeretet érezni, igen, azt tudod!
csak keresd s meglátod,
az igaz szeretettet megtalálod,
Bárhol, bármikor lehet szeretni,
de ne felejtsd a szeretet mindig veled szeretne lenni,
hiszen a szeretet benned él, csak figyelj rá,
mert az Isten vigyázz rád.
Igen a jó Isten szeretete benned fénylik, ragyog,
csak hallgasd a benned lévő akaratot,
az akaratot, amely az Istentől szól,
„Légy jó és szeress, mert veled leszek”
„S segítek, hogy rátalálj a szeretetedre”
Csak hallgatod, amit Urunk mond neked,
s most már tudod, bízhatsz benne.
Mert a szeretet benned él, s mindig is élni fog.
Kása Lili: Káosz az élet
Minden napja egy káosz,
Mindenütt csak a kosz.
Kimászik az ágyából,
S ördög lesz a kislányból.
Mindenhol a nagy kupi,
mi volt itt, tán buli?
Rálépett egy legóra,
Oppá lesz itt móka.
Benyit a szobába,
Kishúga néz riadva.
„Mi a baj Hanga?”
Hanga néz rá nagy szemekkel,
Lábát méri gúnyos tekintettel.
„Mit képzelsz te magadról?”
S flegmán testvéréhez hajol.
Bori nézi grimasszal
„Mit hisztizel Hanga?”
Vörös feje izzadt a dühtől,
Szinte szinte már prüszköl.
Csak néztek egymásra,
mint róka az őzgidára.
Egyhamar lenyugodott Hanga
Egy hang sem jött ki rajta.
Hanga minden napja ilyen,
Lassan belefárad szerintem.
Még nem látszik rajta,
de sokszor már felrobbanna.
Majd visszabújt az ágyba,
S elringatta álma.
Ornyik Martin: Aludni néha elég
Amikor beteg vagyok,
Sok dologra gondolok.
Főként rosszra,
Hogy miért sújt engem az ég?
De belegondolok, hogy
Néha aludni is elég,
S elmúlik mind, ami rossz,
Talán a sors még jó dolgot is hoz
Azután életembe, esetleg
Macskát két kezembe,
Mely úgy domborul és dorombol,
Mely melege még hideg szívet is
Megpuhatol, és egészség
Leli meg az egyént,
Hiszen aludni néha elég.
Sarusi Tihamér: Én (Belső bonyodalmak)
-Helló! Szia!
Látom, megérkeztél,
Már vártalak, igen rég kérdeztél,
Mondd hát, most mi az?
-Előszőr is a fene beléd!
Én sosem kérdezlek te mégis válaszolsz,
Kéretlen kérkedve mindig engem okolsz.
Most is, mint mindig, egy szót se tettem feléd.
-Hát peeersze, te sosem!
Csak akkor, amikor épp ramaty helyzetben bandukolsz,
Értem sírsz, én jövök, kisegítelek, majd mint most, leszólsz!
Gondoltam ezt, kezdeményezéssel, megelőzhetem.
-Mert én neked sosem kellettem?
De tudod mit? Ez most elmehet mellettem.
Mint mindig, most sem csak veszekedni jöttem.
-Igaz, igaz, mára ennyi elég,
Mondd miért ültünk ma össze úgy, mint nemrég?
Azt hittem a heti egy meeting mindkettőnknek elég.
-Hogy őszinte legyek, aggódom,
Gondtalanul egyre csak kallódom,
És indokát ennek aligha tudhatom.
-Ezért engem kérdezel?
Választ várva rám felnézel?
Hízelgő, de sajnos én is küszködöm ezzel.
-Hát te is érzed?
Vagyis pontosabban érted?
-Egy kicsit talán igen,
Érdekel, hogy mi a tippem?
-Mondd ki, ne tétovázz,
Időnk hiánya csak úgy forráz.
-Akkor te is érted, vagyis érzed,
Vihar készülög, akárhogy is nézed.
-…Ez minden? Ez most ennyi?
Nem lett most megoldás, semmi?
-Hát nagyon úgy néz ki…
Nincs kedved elmenni „enni”?
-Attól függ hol.
-Felőlem akárhol.
-Akkor hát „együnk” bárhol.
-Ránk fér már, kell a nyugi.
-Jaja, a veszekszés néha már uncsi.
Földi Mónika: Kicsiny falum
Derekegyház, ahol lakom,
E kis falu az otthonom.
Itt születtem meg én,
Itt gyerekeskedtem én.
Kicsi kastély a falu közepén
Weismanfréd Úré volt egykor régen még!
Kicsi kastély, mi egykor szép volt,
Most üres és romos.
Romos kápolnánk, most új külsőt kap,
Hol ácsok dolgoznak serényen minden nap!
Szent Háromság az új templomunk neve,
Kis ékszerdoboz, a falunk éke.
Kórógy parti földeken
Szántnak, vetnek emberek.
Aratnak és csépelnek
Ebből szerényen éldegélnek.
Erdő közepén Vadászlak
Hol nem mindig csak vadásznak.
Esküvő és lakodalom
Dínom-dánom, víg vigadalom!
Kicsiny falum, de szép vagy,
Hol szeretek élni minden nap.
Számomra itt csend és nyugalom,
Az otthonom és családom.